2014. 02. 20.

JOHN ABERCROMBIE INTERJÚ (2013. október)

 

Az 1944-es születésû John Abercrombie korunk egyik legsokoldalúbb, legeredetibb jazz gitárosa. A fúziós zenétõl a bebopon keresztül a free jazzig minden mûfajban maradandót alkotott. Felsorolhatatlanul sok formációja és zenésztársa közül néhány név: Billy Cobham, Jack DeJohnette, Brecker Brothers, Ralph Towner, Bob Mintzer, Tal Farlow, Dave Liebman, Charles Lloyd, Brad Mehldau, Peter Erskine.

Jelenlegi formációjában Drew Gress bõgõzik, Joey Baron dobol és Marc Copland zongorázik. Meglepõ módon, a gitár szintetizátoros, effektezett soundjáról hires Abercrombie az utolsó két lemezét a tradicionális, halk kamara jazz jegyében készítette. Koncertjük a Budapest Jazz Clubban különleges zenei élmény volt. A gitárossal a Hilton Budapest Westend szállodában  beszélgettem.



– Hogyan jött létre ez a quartet?


– Körülbelül két éve csináltam egy lemezt Joe Lovanoval, Joey Baronnal és Drew Gras-szel. Aztán Billy Drew-vall csináltunk egy turnét, mert Lovano épp nem ért rá. Valaki mással dolgozott éppen. Azt hiszem, Dave Douglas-szal. Ehhez a felálláshoz képest a nagy változást Marc Copland zongorista jelenti ebben a jelenlegi felállásban. De Joey Barron és Drew Grass maradt. Tulajdonképpen Copland van Lovano helyett.


– Hogyan került a képbe Copland?


–  Hát, ez érdekes, mert Marcot 1970 óta ismerem. Sok éven át játszottunk együtt. Eredetileg szaxofonon játszott, késõbb zongorista lett. A közös lemez elõzményei furcsák. Joey, Drew, Marc és én elhatároztuk, hogy csinálunk egy turnét. Ez úgy másfél-két éve lehetett. Luganoban játszottunk, Svájcban.  Manfred Eicher az ECM Recordstól egy másik produkció kapcsán volt jelen és a közönség soraiból hallotta a zenekart. A koncert után azt mondta, ebbõl lemezt kell csinálni! Tehát alkalmi felállásból alakultunk „projekté”, végül pedig hivatalosan is zenekarrá váltunk.

 

 

 

– Következõ kérdésem hangszer technikával kapcsolatos. Meghallgattam az elsõ néhány lemezét, majd az 1988-as ”Live” cimû ECM felvételt. Errõl a lemezrõl az Alice In Wonderland és a Beautiful Love gitár szólóit le is írtam. Úgy tûnt, hogy mind hangzásban, mind technikában hatalmas változás történt a kezdeti lemezek és a Live között. A korai lemezeken még pengetõvel játszott, ha jól tudom.


– Igen, de még a Live felvételén is használtam. Emlékszem, egy solid body Ibanezen játszottam és pengetõt használtam. Amikor ezt a trió lemezt befejeztem Marc Johnsonnal és Peter Erskinenel, új zenekart alapítottam Adam Nussbaummal és egy Dan Wall nevû orgonistával.


– Hallottam ezt a felállást. A kilencvenes években játszottak Budapesten.

– Igen, tényleg jártunk itt. Szóval, amikor a lemezt készítettük, az egyik dalban csak a hüvelyk ujjamat használtam. Egyszerûen azért, mert lassú dalról volt szó és jól esett így játszani. Annyira megtetszett az ötlet, hogy úgy gondoltam, gyakrabban kellene ezt csinálnom. Ez valamikor a kilencvenes években történt.


– Ezután soha nem játszott pengetõvel?


– Egy ideig mindkettõvel próbálkoztam, de a nagyon különbözõ volt a két sound. Amikor visszahallgattam magam az volt az érzésem, hogy egy skizofrén játszik. Szóval muszáj volt választanom. A hüvelykujj mellett döntöttem, mert jobban tetszett a hangzás és az érzés, hogy az ujjam, a húsom közvetlenül érintkezik a húrral. Kísérethez és akkordozáshoz használom néha a többi ujjamat is, de a szólókat mindig hüvelykujjal játszom, mint Wes Montgomery. Azzal a különbséggel, hogy Wes, azt hiszem, oda-vissza tudott pengetni. Én visszafelé képtelen vagyok. Láttam párszor játszani. Hatalmas ujjai voltak. Érthetetlen számomra, hogy hogyan tudott visszafelé is pengetni, mert bárhányszor próbáltam, szörnyen szólt. A technikám ugyanakkor nem változott meg. Nagy szerepe van a bal kéznek, a hangsúlyoknak... más sound, de ugyanaz a technika.



– Egyszer azt nyilatkozta, Jim Hallt azért szereti különösképpen, mert nem használ figurákat, a szólói kompozíciókként írhatóak le. Ez önrõl is elmondható. Van-e valami sajátos improvizációs koncepciója?


– Nos, soha nem írtam le pontos koncepciót. Azt hiszem, egyszerûen szeretek dallamokkal, ötletekkel játszani és kerülni a patterneket. Idõrõl idõre persze használom õket, de nem túl gyakran. Ez Jim Halltól ered. Õ volt az elsõ gitáros, aki nem csak nyolcadokat játszott. Hangközökkel, dallamokkal kísérletezett mindig. Valójában real-time komponálást hallunk Jimnél. Új dallamokat ir a harmónia körökre. Ez annyira megtetszett, hogy rájöttem, ezt akarom csinálni én is. Hatalmas hatással volt rám.



– Egy workshop keretein belül azt mondta, ha improvizálunk, minden harmóniára tizenkét hangból választhatunk.


– Igen, így van. Mindig tizenkét hang áll rendelkezésre. Ha meglátsz egy akkordot, tudod hogy milyen hangok vannak benne. Az alap, a terc, a kvint, a hetes, stb. Tudod, melyik skála passzol a harmóniára, de ott van a többi használható hang is. Vannak azok, amik nem mûködnek, mert nincsenek benne a harmóniában, vagy a skálában. De ezek is használhatóak más hangok megközelítésére, vagy harmónián kívüli játékra. Tehát valójában minden harmóniára használható a kromatikus skála.



– Játszott-e valaha klasszikus zenét?


– Nagyon sok klasszikust hallgatok. Egy keveset játszottam is. Évekkel ezelõtt vettem egy klasszikus gitárt és néhány kottát. Fernando Sort, Carcassit. Próbáltam megtanítani magamnak ezt a zenét. A kottát viszonylag könnyen olvastam, de a technika nagyon nehéznek tûnt. Mivel rendes tanárom soha nem volt, úgy döntöttem, ez nem nekem való. Túl nehéz lenne egyszerre jó jazz és klasszikus gitárosnak lenni. De hallgatni továbbra is nagyon szeretem. Fõleg a nagy zenekarra és vonósokra írt mûveket.


–  Azt  mondta egyszer, hogy a klasszikus zenészek maximalisták.


– Igen. Azt hiszem, egy átlagos klasszikus zenésznek sokkal jobb a technikája, mint egy jazzistáé. Másképp nem is tudná eljátszani a darabokat. A jazz zenész technikája is a zenét kell, hogy szolgálja. Nekem például nincs rá szükségem, hogy nagyon gyorsan, vagy nagyon bonyolult dolgokat játsszak. Egy klasszikus zenésznek mindig tökéletesen kell játszania. A jazz-ben a hibának is helye van. Hallottam, hogy Glenn Gould több száz verziót készített egy-egy darabból, hogy végül a legtökéletesebbet használhassa. A jazz zenészek ritkán játszanak fel apró részleteket újra. Nálunk a hiba a zene része.



– Valakitõl azt hallottam, hogy egy bizonyos mûvészi szint felett a hiba a zenei egyéniség szerves részét képezi. Egyetért ezzel?


– Igen, azt hiszem... Persze próbáljuk kerülni a hibákat. Ugyanakkor nagyon változó az is, hogy ki mit tart hibának. Mondhatod például, hogy ajjajj, rossz hangot játszottam a harmóniára, nem ezt kellett volna! Máskor pedig egyszerûen kihagysz valamit, vagy véletlenül megpengetsz egy húrt, amit nem akartál. Ha lemez felvételrõl van szó, és olyan hibát vétek, ami nagyon nem tetszik, azt mondom: vegyük fel újra! Vagy, ha a dal azon a hibán kívül jól sikerült, rájátszom inkább. De ilyesmi elég ritkán fordul elõ.
Azt hiszem, a hiba a keresgélés része. Egy jó, érdekes szólót akarsz játszani és közben néha játszol egy-egy rossz hangot, vagy egy kevésbé jól sikerült frázist. De ez benne van a pakliban. Amikor a nagy kedvenceimet hallgatom, náluk is meghallom a hibákat. Fiatal koromban ez másképp volt. Akkoriban mindent tökéletesnek hallottam. Ahogy öregszel rájössz, hogy kihagytak egy ütemet, hármat játszottak négy helyett, vagy félrenyúltak valahol. Szóval nincs igazán nagy baj, ha hibázol néha. Ha színpadon játszol és rosszul hangzik valami, meg kell próbálni kijavítani. Használni kell a fülünket és játék közben korrigálni a hibákat.


– Nagyon szeretem a Collin Walcottal készített felvételét. Foglalkozott komolyabban az indiai zenével is?

– Nem, soha. Hosszú évekkel ezelõtt volt egy idõszak, amikor sokat hallgattam ilyesmit. A hatvanas évek végén a jazz zenészek is elkezdtek más stílusú zenéket hallgatni. Indiai zenét, rock and rollt, Jimi Hendrixet.


– Ön is így volt ezzel?

– Igen. Rockot ugyan nem igen hallgattam, de amikor meghallottam Hendrixet, úgy éreztem, itt valami nagyon stimmel. Úgy improvizált, mint egy jazz zenész, pedig bluest játszott és rockot mindenféle pszichedelikus elemekkel. Imádtam a játékát. Nem mondanám, hogy Jimi Hendrix jazz gitáros volt, de egy döbbenetesen kreatív zenészt tiszteltem benne. Nagy hatással volt rám annak idején. Akkor kezdtem torzítót használni. Erre a mostani turnéra már el sem hoztam.


– Egyáltalán nem használ már pedálokat, effekteket?

– De, idõrõl idõre használok. De ebben a zenekarban soha. Ez túl tiszta zene ahhoz. Van egy kis reverb pedálom, de azon kivül semmi. A turné elõtt gondolkodtam ugyan, hogy hozzak-e torzítót – van három, vagy négy különbözõ fajta otthon – de mivel a felvételen sem használtam, úgy döntöttem, most sem kell. Hosszú idõ óta ez az elsõ turné, ahol egyáltalán nem használok torzítót és ez jó érzés. Azt hiszem, egyre jobban vonzódom a hagyományos zene iránt.


– Van kedvenc hangszere?

– Jó néhány gitárom van otthon. Amin most játszom... Nos, ha eljössz a bulira, meglátod. Egy Rick McCurdy nevû New York-i gitárkészítõ csinálta. A legjobban talán úgy lenne leírható, hogy egy archtop Les Paul-szerûség, bár annál egy kicsit kisebb. Egy cut away és egy lyuk van rajta, de alapvetõen tömör testû. Fából van a bridge és a húrláb. Ha akarod, megmutatom. (Kipakolja a hangszert.)


– A lyuk inkább csak a design kedvéért van rajta. A fa bridge és húrláb valahogy egy kis akusztikus ízt kölcsönöz a hangszernek. Persze elektromos gitárról van szó. Ha kell, nagyon hangosan is lehet rajta játszani feed back nélkül.



– Van kedvenc erõsítõje is?


– Általában két féle erõsítõt használok. Otthon van egy öreg Polytone-om. Nagyon öreg. Egy olyan kisebb fajta. És van egy Roland Jazz Chorus-om is. Ezenkivül van még egy erõsitõm, amit Stephen Carr készitett. North Carolina-ban él, azt hiszem, és egyszer csak felhívott, hogy küldene nekem egy erõsítõt. Azt mondtam, persze! Egy kicsi, csöves erõsítõrõl van szó. Nagyon jó darab. Szóval ezeket használom otthon. De persze a turnékra nem lehet erõsítõt hozni, mert az nagyon megdobná a költségeket, úgyhogy azon játszom, amit éppen adnak. Jazz Chorus-t szoktam kérni, de ha véletlenül sikerül hozzájutni egy Polytone-hoz, akkor mindig nagyon boldog vagyok. Az esetek túlnyomó többségében Jazz Chorus-t, vagy Fender Twin-t kapok.



– Játszott valaha magyar zenészekkel?


– Nem vagyok benne biztos. Azt hiszem, nem.  Sok lengyel és cseh zenésszel játszottam. De Magyarországon nem jártam olyan sokszor. Talán harmadszorra vagyok itt. Emlékszem, évekkel ezelõtt voltam Debrecenben és még néhány helyen, de soha nem találkoztam a helyi zenészekkel.


– Van kedvenc zenésze a sok közül, akivel játszott?

– Erre nehéz válaszolni, mert a kedvenc mindig változik. Most nagyon élvezem ezt a zenekart. Imádok Joey Barron-nal játszani. Azt hiszem, õ a legkreatívabb dobos, akivel valaha játszottam. Õ és Jack DeJohnette. Marc Copland-del is szeretek játszani. És persze Joe Lovano-val is. Peter Erskine egy másik nagy kedvencem. Marc Johnson-t szeretem legjobban a bõgõsök közül. De mindig próbálok új embereket találni. Ami az európaiakat illeti... nem is tudom. Kenny Wheeler, John Taylor. Rengeteg jó skandináv zenész is van. Palle és Lars Danielsson, például. Mindketten hihetetlenül jó bõgõsök.


– Azt nyilatkozta egyszer, hogy egy hosszabb fúziós idõszak után némi idõbe telt amíg visszatalált a jazzhez.


– Persze, mert a fúziós zenében általában összesen egy harmónia van. Nem nagyon hallhatóak harmónia körök. Ezért aztán újra neki kellett állnom, hogy megtanuljak dalokat, standardeket játszani.


– Ez fordítva is mûködik? Ha most hirtelen újból fúziós zenét akarna játszani, ahhoz is idõ kellene? Vagy az azért könnyebb feladat?


–  Minden irányból nehéz ez. Abban válunk igazán jóvá, amit a legtöbbet csinálunk. Amikor fúziós zenét játszottam sokáig, elég jó lettem. Viszont hamar meguntam a statikus harmóniák miatt. Ráadásul minden dalnak rock and roll lüktetése volt. Nem volt swing érzet. Ugyanakkor, ha mindig csak standardeket játszanék, valószínûleg vágynék valami másra is. Free jazz-re, vagy valami harmónia mentes zenére. Az ember könnyen ráun a dolgokra.



– Milyen hosszú ez a jelenlegi turné?

– Két hetes. Ez az utolsó három koncert. Ma este Budapesten játszunk, holnap Bécsben, aztán Macedoniába repülünk, Skopjéba. Aztán irány haza. De sok helyen jártunk. Négy buli volt Franciaországban, jártunk Olaszországban, Németországban, Ausztriában, Svájcban.


–  Köszönöm szépen a beszélgetést és további sok sikert kívánok!


Az interjút Lamm Dávid készítette
 

YouTube Channel
Joey Calderazzo OB 2017

Tripadvisor

 


 

-------------------

Elérhetõség:
Cím: 1136 Budapest,
Hollán Ernõ u. 7.


Tel.:

+36 70 413 98 37 
(10:00-18:00)

+36 1 798 7289
(18:00-24:00)

 

Email: info@bjc.hu
 
-------------------

KLUB és KÁVÉZÓ nyitvatartás:

 
Szeptember 1. és Május 31. között:
hétfõ-csütörtök:
10.00-24.00
péntek-szombat:
10.00-02.00
 
Nyári nyitvatartás:
szerda-csütörtök:
16.00-24.00
péntek-szombat:
16.00-02.00
 
 

-------------------

BJC BISTRO
NYITVA TARTÁS:

Szeptember 01. és Május 31. között:
hétfõ-csütörtök:
18.00-24.00
péntek-szombat:
18.00-02.00

Június 01. és Augusztus 30. között:
szerda-csütörtök:
18.00-24.00
péntek-szombat:
18.00-02.00


Asztalfoglalás:
+36 1 798 7289
 
-------------------

Jegypénztár:
Nyitvatartási napokon 19:00-22:00

 

Jegyek kaphatók a BJC-vel szemben található Broadway Jegyirodában is hétfõtõl péntekig 10:00-18:00 között. 

 

utalványok
2014 © JazzArt Közcélú Alapítvány